A missed ab azaz missed abortion azt jelenti, hogy bár a magzat
elhal/nem fejlődik tovább az anyaméhben, nem lökődik ki, hanem az elhalás
ellenére a méhben marad, így a vetélés úgymond „elmarad”, műtéti úton kell
befejezni. Ez nem azt jelenti, hogy az illetőnek abortusza van, ami az élő
terhességet szakítja meg.
Amikor várandós voltam Francival, és elég problémásként éltem meg ezt
az időszakot, úgy voltam vele, hogy nekem egy gyerek bőven elég lesz a
következő hatvan évre. Csak hát, ahogy Franci nőtt, a napi gondok mellett
szinte már eltörpült a várandósságom alatti problémák sokasága, így úgy
döntöttem, hogy minél hamarabb szeretnénk kistestvért neki, egyrészt a
testvérféltékenység kiküszöbölése miatt, másrészt mert akkor talán könnyebb
lett volna a három év múlva kezdődő karrierem kialakítása. Legalábbis így
terveztem.
Július hatodikán megjelent az a bizonyos két csík a terhességi teszten.
Örültem is, meg nem is, hiszen június volt az első úgynevezett próbálkozós
hónapunk. Kicsit sokkot kaptam, hogy ilyen gyorsan megfogantam. Hívtam az
orvosom, hogy négy hetes terhes vagyok, pozitívat teszteltem. Mondta, hogy
várjunk két hetet, hiszen a hatodik héten lesz már szívhang. Két hét várakozás
és lemondás következett. Se kávé, se kóla, energiaital pláne nem. Sajnos ez a
három a nagy szenvedélyem, de Francinál is lemondtam, a kávéra is Nescafé
szinten álltam vissza az utolsó egy hónapban. Eljött a hatodik hét, és egyedül
toporogtam a váróban. Aztán behívott a dokim, szokásos ultrahangos vizsgálat,
de láttam az arcán, hogy ő is ugyanazt látja, amit én, és az nagyon nem jó. Normál
esetben erre az időszakra (hat és feledik hét) már picike valami látszik, annak
a picike valaminek a közepén pedig ott van egy lüktető szív. Mi pedig egy üres
petezsákot láttunk. Semmi pánik, lehet elszámoltam magam, vagy későn fejlődik a
baba, ez nem a világ vége. Két hét múlva újabb randi, addigra talán lesz
szívhang, ha lesz, akkor semmi pánik.
De én tudtam, hogy nem lesz. Nem tudom megmondani, hogy mit éreztem
pontosan, de tudtam, hogy két hét múlva sem lesz változás. Sőt, azt is éreztem,
hogy ennek műtét lesz a vége. Abba menekültem, hogy közben felvettek a GDF-re,
megyek ősszel tanulni, tök jó lesz, meg állandóan Francira gondoltam, és arra,
hogy talán nem is baj, ha továbbra is osztatlan figyelmet kap.
Két hét múlva eljött a kontroll ideje. Ismét ultrahang, a helyzet
változatlan. Hétfőn műtét, tovább nem várunk.
Itt szeretném megjegyezni, hogy sosem voltam még olyan hálás az
orvosomnak, mint hétfő reggel. Mikor nála voltam, mondta, hogy ő szabadságon
lesz, de ha szeretném, ő műt meg, de én mondtam neki, hogy nem, a szabadság az
szabadság, pihenje ki az évet, töltődjön, kapcsolódjon ki, mert ez a feladata
szabadság alatt, ne az én lelkem ápolgassa. A lényeg, hogy valami aranykezű
orvost küldjön, aki megműt, olyat, akiben teljesen megbízik. Erre hétfőn reggel
megjelenik, mintha ez teljesen természetes lenne. Mondhatnátok, hogy
magánorvos, ez a dolga, azért fizetem. De nem, ez nem arról szólt, hogy most
akkor én fizetek neki, ezért ő megműt. Ez arról szólt, hogy én csak benne bízom
meg, ezt ő is tudja, és a köztünk levő bizalom miatt műt meg akkor is, amikor
nem kötelessége, mert szabadságon van. Más orvos lehet, hogy tök simán küldött
volna egy másik orvost, hogy műtsön meg, mit számít. Örök hálám a főorvos úrnak
emiatt, bár biztosan nem olvassa ezt a blogot.
Visszatérve a műtétre. Mivel egy héttel azelőtt sem volt változás
szívhang ügyileg, és így a 9. Héten már nem is lehetett várni rá, ezért az
orvosom nem vizsgált meg ultrahanggal a műtét előtt. Mivel természetesen nem
szülhetek, tágítót sem kaptam. Mindkettőért hálás vagyok valamilyen szinten.
Ugye a műtét teljes ideje altatásban zajlik, így arról nem sok élményem
van. Hasonló testhelyzetben fekszel, mint a nőgyógyászati vizsgálat alatt, csak
a hátad teljesen vízszintes.
A műtét után természetes a kábaság, a szédülés és a hányinger is, sőt,
az ájulás is. Ezek mind az altató hatásai lehetnek.
Hazamenni már aznap lehet, délután.
A testi felépülés, pontosabban a műtét utáni vérzés 3-10 napig tart, de
előfordulhat olyan is, hogy 1-2 napig nem vérzik az ember, utána viszont
egyszerre jön ki a nagyobb mennyiségű, összegyűlt vér. Ha azonban több napig
fenn áll erősebb vérzés, akkor vissza kell menni a kórházba.
A lelki felépülés szerintem nehezebb. Nagyon sokan nem olyan
szerencsések, mint én, hogy pár hónapja szültek és tudják, hogy képesek rá,
hiszen friss az élmény. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember el tudja
fogadni, ami történt, de az is fontos, hogy a szomorúságnak, csalódottságnak
helyet tudjon adni. Ha kell, akkor vonuljon el pár napra, értékelje át a
dolgokat, de amit nem szabad, az a teljes magába zárkózás. Fontos, hogy legyen
mellettünk valaki, akivel őszintén tudunk beszélni az érzésekről. Nem szabad
depresszióba süllyedni, ki kell alakítani egy napi rutint, ami nem hagyja, hogy
nagyon a padlón legyünk.
Kicsit kusza lett ez a bejegyzés, de ez az én lelki felépülésem része.
Remélem, hogy aki olvassa, annak csak azért kell ezt elolvasnia, mert érdekes
számára, nem pedig azért, mert átélte vagy egy ilyen műtét előtt áll éppen.
Köszönöm, hogy elolvastad!
H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése